A család legyen az a megtartó közeg, ahol a kamasz csapkodhatja az ajtót szeretetvesztés nélkül

Mi szerettél volna lenni gyerekként?

Tévébemondó.

Ezt elég ritkán hallani. Miért?

Tetszett a tévébemondók határozott kiállása, a nyugodt, higgadt beszédük. Főleg Kudlik Juli a Deltában volt szimpatikus. Az ő intellektusa példakép volt számomra.

Később, középiskola után ezt a vágyadat próbáltad megvalósítani?

Igen, részben, mert kommunikáció és újságírás szak az első diplomám. Szegeden a Magyar Rádiónál voltam gyakornok hírszerkesztő, még az egyetemi évek alatt. Aztán férjhez mentem, megszülettek a gyerekeink, felköltöztünk Budapestre. Ők ma már 16 és 13 éves kamaszok.

Amikor a második gyermekem, a fiam másfél éves volt, akkor kezdődött az identitásválságom. Ki vagyok én? Mit szeretnék? Először az erőszakmentes kommunikáció irányába indultam, aztán jött a coaching, majd a pszichológiai tanulmányok egyetemi képzés keretében. Mindhárom témában alaposan elmélyedtem, képeztem magam.

Foglalkoztam halmozottan hátrányos helyzetű, tartósan gyermekvédelmi ellátásban élő gyerekekkel. Gyermekotthonokba jártam a 2. és 12. kerületbe, az ő lelki gondozásukkal foglalkoztam, amit egy évig vittem. Annak ellenére, hogy nagyon megterhelő volt, rengeteget tanultam tőlük a kitartásról, lojalitásról, összetartásról, szeretetről. 

2019 óta veszek részt Lukács Lili coach képzésében, mint senior mentor. Mindennapjaimban a rogers-i humanisztikus pszichológia elveit követve vagyok jelen. 

Úgy vélem mindannyian képesek vagyunk a fejlődésre és a változásra. 

A saját életében mindenki maga a legalkalmasabb arra, hogy el tudja dönteni, hogy a változás mely iránya lenne a legkívánatosabb számára. Ezen irány megfogalmazására elfogadó, ítélkezésmentes környezetben képesek vagyunk, sőt mi több, lépéseket tenni is tudunk a megoldás felé. 

A konzultációimat e szemlélet hatja át, melyben a kliensek önismeretben fejlődve, énerőt, tiszta, reális énképet és magabiztos tettrekészséget visznek magukkal.

Emellett nagyon fontosnak tartom az érzések azonosítását, megfogalmazását, a nem vagyok elég jó, „lehet-e ezt nekem?” „megérdemlem-e én ezt?”kérdéseinek megválaszolását, a bűntudat, vagy akár a düh érzésének feldolgozása mellett a bennünk élő jó és értékes tulajdonságok felismerését és azokra való támaszkodás elsajátítását, hogy bátorságot és erőt tudjunk belőle meríteni. 

Dolgozom Veresegyházán és Budapesten, ahol az Örs Vezér térnél van magánpraxisom. Felnőttekkel online is elérhető minden szolgáltatásom, gyerekekkel azonban a személyes találkozókat kiemelt fontosságúnak tartom.

Milyen problémákkal keresnek meg téged leggyakrabban?

Anyává válás okozta identitásválság kérdéseivel, a „Hogyan legyek jobb szülő?” dilemmáival, gyermekkori elakadások feldolgozásával fordulnak hozzám, valamint az édesanyaság melletti „Hol és ki vagyok én a saját életemben, amikor nem Anyuka és feleség vagyok?” kérdésköre is gyakran felmerül. 

Emellett a kamaszok gondolkodásmódjának, viselkedésének jobb megértési szándéka okán is sokan megkeresnek.

Hogy kerültél kapcsolatba az erőszakmentes kommunikációval (EMK)?

Míg a gyermekeim kisebbek voltak, rendszeresen tapasztaltam magamon, hogy nem mindent úgy fogalmazok meg, nem úgy reagálok, ahogyan szeretnék. Gyakrabban voltam türelmetlen, mint ahányszor szerettem volna... 

Úgy éreztem, hogy hiányzott az eszköz és a módszer hogy, hogy hatékonyan tudjak ezen változtatni. 

Elmentem egy agykontroll tanfolyamra és ott akadt a kezembe az erőszakmentes kommunikáció biblijába, Rosenberg: A szavak ablakok vagy falak című könyve. 

Faltam a betűket, azonban hamar rájöttem, hogy egyedül ez nem fog menni. Szükségem van valakire, aki ebben a folyamatban kísér, segít, támogat, bátorít.... 

Így jutottam el Rambala Évához, tőle tanultam, vele mélyedtem el az erőszakmentes kommunikáció csodás, őszinte kapcsolódásokat hozó világában. Vele később annyira elmélyült a kapcsolat, hogy együtt is tartottunk képzéseket. Amíg Éva a szülőknek tartott tréninget, addig én a gyerekeket vezettem be az EMK rejtelmeibe. Emellett csináltunk Bánkúton nyári táborokat is hasonló felállásban, több trénertársammal együtt.

Akkor először magadat szeretted volna fejleszteni és a trénered bátorítására kezdtél a gyerekekkel foglalkozni?

Igen, abszolút ez volt a folyamat.

A coaching és a pszichológia felé azért mentél tovább, mert sokszor érezted, hogy már kevés az EMK eszköztára és másféle módon is szeretnél segíteni?

Egyrészt igen, fontos volt, hogy jobban érezzem a kompetencia határaimat EMK trénerként és coachként. Szélesebb spektrumban volt szükségem a tudásra, hogy miben tudok segíteni. Amikor elindultam ezen az úton, a pszichológiai tanulmányaimban az motivált, hogy jobban szeretném nem csak érezni, hanem érteni is azokat a dinamikákat, amelyek engem is meghatároznak. Szerettem volna még több tudást, rálátást, megértést az emberi lélek rejtelmeire és csodáira. A verbális bántalmazás és az érzelmi manipuláció jelensége ismerős a számomra, melynek hátrányait az erőszakmentes kommunikáció és a tanulmányaim segítettek felismerni, helyre tenni, feldolgozni, kezelni.

Segítségével megtanultam hogyan lehetek önmagam, hogyan mutassam ki az érzéseim, hogy el is fogadják azokat. Megtanultam hogyan változtassak azon, hogy nem csak egy szobanövény vagyok a sarokban, aki nem lát és nem hall és nem cselekszik. 

Az erőszakmentes kommunikáció segített, hogy rálássak erre, hogy lássam hol tartok a folyamatban. A pszichológia hozta el a megértést, megbocsátást, az elfogadást. Az EMK és a pszichológiai tanulmányaim segítségével meg tudtam nézni, megérteni és elfogadni, hogy a másik oldalon mi van. 

Ez a szemlélet nagyon fontos a munkámban is, melyben a hozzám forduló van a fókuszban, aki egy rendszer része. Ha rá tudok nézni magam mellett a rendszer többi részére is, akkor tudok elfogadóbb, megértőbb és együttműködőbb lenni. 

Miért pont a kisgyeremekes anyákkal és kamaszokkal dolgozol?

Kezdem az anyákkal. Nagyon fontos, hogy ha az anya jól van, a körülötte élők is jól vannak. Akkor tudja megtartani önmagát és akkor tudja a gyermeke érzelmeit, igényeit is megtartani. A szülő jólléte „érzelmi teherbíró képessége” határozza meg, hogy a gyerek hogy érzi magát. 

Akkor lesz stabil énképe, önbecsülése a gyereknek is, ha az anyuka reális, őszinte és tiszta képet mutat a gyermekének önmagáról, melyben a gyermek édesanyja visszatükrözései során önmagát szerethetőnek éli meg. Aki hibázhat, javíthat és újrapróbálkozhat, vagyis: fejlődhet.

Ennek az „érzelmi teherbíró képességnek” a kialakításában és megtartásában segítek az édesanyáknak. 

Emellett nagyon gyakran tapasztalom azt is, hogy a szülők nem élhették meg a saját érzéseiket gyermekkorukban. Másfelé kellett terelni vagy el kellett nyomni az érzéseiket, gondolataikat, véleményüket, nagyon sokféle ok miatt. 

Ezekre felnőttként, sokszor már szülőként eszmélünk rá, mikor felfedezzük magunkban a szüleink mintázatait. Ilyenkor jön a kérdés, hogy „Hogy csináljam máshogy, mint a saját szüleim? Mi az, amit tovább szeretnék vinni abból amit kaptam és mi az, amit nem? ” 

A kamaszokkal való munka során először a szülőkkel beszélgetek. Fontos, hogy elmondják ők hogy élik meg ezt az időszakot, mit tettek, vagy nem tettek eddig, mit szeretnének, mi a céljuk, elképzelésük.

A gyerekekben ilyentájt megjelenő „sündisznó” üzemmód gyakran megtévesztő a szülők számára: a gyermek vágyik rá, hogy megszeretgessék, annak ellenére, hogy a viselkedésével, szavaival épp ennek ellenkezőjét váltja ki a szülőből. 

Szülőként nehéz megélni és szeretettel közelíteni a gyermekhez, ha ő az orrunkra csapja az ajtót, az összes létező hibánkat a szemünkre hányja, ráadásul fennhangon. Nehéz ezekben a helyzetekben –a hibáztatás, kiabálás, vádaskodás mögött - azt meghallani, ami a gyermek érzéseinek és szükségleteinek kifejezése, amin valóban változtatnunk szükséges, hogy a kapcsolatunk a kiegyensúlyozott, szeretetteli, biztonságos és őszinte együtt lét irányába haladjon.

Fontos tudatosítani, hogy kamaszok hangulatingadozása rendben van. Próbálgatják a határaikat, keresik önmagukat. Ki vagyok én? Milyen vagyok én? Mennyire vagyok szerethető magam és a környezetem számára? Ilyen és ehhez hasonló kérdések forognak bennük, melyre hol így, hol úgy keresik a választ. 

Ennek megértésében adok támogató és megértő közeget, a kamasszal folytatott, élvezetes gyakorlatokkal tűzdelt beszélgetések, és a szülőkkel való szoros együttműködés során.

Gyakran előfordul: úristen, kimondtam azt a mondatot, amit sose akartam, de gyerekkorunkban milliószor hallottam. Ki lehet-e radírozni ezeket magunkból? Mennyire ismerik fel maguktól a szülők, hogy változtatni kellene?

Úgy gondolom, végtelen tiszteletet érdemel minden szülő, aki szembe mer nézni ezzel a felismeréssel és úgy dönt, megpróbál rajta változtatni. 

Hogy megpróbálja megtalálni önmaga legjobb verzióját szülőként és emberként is, és ehhez segítséget, támogatást kér.

A magunkban felismert ritmusok egy részét igen, át lehet írni, a többivel pedig érdemes megtanulni együtt élni és kihozni belőle azt, amit csak lehet. Minden tulajdonságunknak van előnye és hátránya is. Mindegyik hozzá ad valamit az életünkhöz, melyet ha felfedezünk, hogy hogyan, nyert ügyünk van.

Eddigi tapasztalataim szerint leggyakrabban a gyermek problémái okán keresnek fel a szülők. Amikor a gyermek valahogyan reagál az őt körülvevő környezetre és abból konfliktusok, nézeteltérések adódnak. A gyermek nagyon sok esetben tünethordozó egy elhangolódott családi dinamikában, először ő tükrözi vissza a szülők felé, hogy valamit változtatni lenne érdemes.

Az is előfordul, amikor az édesanya maga is érzi, hogy nem arra felé halad, amerre szeretne menni, a mindennapok során nem úgy reagál, ahogyan szeretne. Gyakran éli meg önmagát türelmetlennek, nem elég jónak, kevésnek, bátortalannak, vagy épp kiabálósnak, lobbanékonynak, „nem jó anyának” amin változtatni szeretne, csak nem tudja hogyan. Eszköztelennek érzi önmagát, melyen változtatni szeretne és ehhez kér támogatást.

A harmadik út az, amikor kívülről jön a jelzés – például férjtől, vagy közeli családtagtól - , hogy érdemes lenne egy külső, független személlyel is átbeszélni a helyzeteket. 

7 éve vagy már a segítő szakmában. Láttál valamilyen változást? 

Az a tapasztalatom, hogy nőtt a szülőkben a saját életükért és a gyermekükért történő felelősségvállalás hajlandósága. Ez nagyon fontos. Hogy szembenézzek azzal, ami nekem nem jó, és próbáljak változtatni rajta úgy, hogy közben önmagam értékeit is felfedezem, elismerem önmagam előtt és támaszkodom rájuk. 

E folyamat hatására kezembe tudom venni az életem, van bátorságom reális képem magamról és a világról, amelyben a gyermekemnek is egy stabil, biztonságot nyújtó hátteret tudok biztosítani, melyben cseperedhet, fejlődhet a maga ütemében.

Nagyon örömtelinek és reménytelinek élem meg, hogy egyre több anyuka keresi a lehetőséget és vállalja az önmunkát, hogy igazán kiteljesedett és önmagával rendben lévő szülőként kiegyensúlyozott, reális önképpel rendelkező gyermeket neveljen.

Sőt megjelentek az apák is, ami pozitív és fontos szempont, hiszen az ő szerepük megkérdőjelezhetetlen a testileg-lelkileg egészséges gyermek nevelése kapcsán.

Az apák türelmesebbek tudnak lenni?

Inkább azt mondanám, hogy egyre inkább kapcsolódóak. Egyre erősebb a törekvés az édesapák részéről, hogy azt az időt, amit együtt töltenek a családdal, az minőségi idő legyen. Ennek eléréséért egyre többen fogadják el a külső segítséget, melyet nagy dolognak tartok.

Mi volt eddig a legnagyobb sikerélményed?

Járt hozzám egy anyuka egyik kamasz lányával. A kisebbiknek nehezen ment a düh és nehéz érzések megélése és kimutatása az édesanyjával szemben. Ebből fakadóan zárkózott volt, kissé szorongott. Az egyik jelentős sikerélményemnek azt tartom, hogy az egyik ülésünk után minden addig elfolytott bánatát és dühét rá merte borítani az édesanyjára. Ki merte mondani azt, amit addig nem. Az édesanya felé is minden elismerésem, hiszen ezt nem lehetett sem egyszerű, sem könnyű végig hallgatni. Nehéz fél óra volt mindkettejüknek, azonban ezt követően sokkal őszintébb, autentikusabb kapcsolódás alakult ki köztük. Tudatosan figyelnek egymás érzéseire folyamatosan, meghallgatják egymást, azóta is megbeszélik a számukra fontos dolgokat. A gyermek ezáltal megkapja az az érzelmi biztonságot, amelyben meg tudja találni önmagát. Ennek kamaszkor környékén kiemelt jelentősége van.

A másik egy olyan hölgyhöz kapcsolható, aki egy hosszú folyamat eredményeképpen az anyagi függőségi helyzetét és érzelmileg elhanyagolt állapotát megváltoztatva meg tudta teremteni önmaga számára azt az egyensúlyt, amelyben felfedezte a cselekvőképességét, erejét, bátorságát, ezáltal kezébe tudta venni a saját életét. 

Ha én érzékelem, hogy nem elég harmonikus az életem, akkor nekem előre tudnom kellene, hogy az EMK eszközeire, a coaching ülésre vagy a pszichológiai jellegű beszélgetésre lesz szükségem tőled? 

Nem. Az első konzultáción átbeszéljük a helyzetet, a kereteket, a célokat. Megnézzük, hogy szimpatikusak vagyunk-e egymásnak, tudunk-e együttműködni. Az eszköztár meghatározása ezt követően történik, összhangban a célokkal és a lehetőségekkel.

Sokat beszéltünk az erőszakmentes kommunikációról és arról is, hogyan tudnak a szülők szépen beszélni a gyerekükkel. A kamaszokat is meg tudod tanítani, hogy a sokszor jogos kritikájukat kulturáltabban adják elő? Lehet ez reális elvárás?

Nagyon jó kérdés. A hivatalos válasz az, hogy attól függ. Szükséges, hogy legyen egy tér, ahol a kamasz kiadhatja az érzéseit. Legyen egy hely, ahol elmondhatja őszintén, hogy miről mit gondol, anélkül, hogy ítélkeznének felette.

Fontosnak tartom, hogy elsődleges biztonságos tere egy gyermeknek a család legyen. Hogy a család legyen az a megtartó közeg, ahol csapkodhatja az ajtót szeretetvesztés nélkül, ahol elmondhatja, hogy miről mit gondol anélkül, hogy pálcát törnének a feje felett. 

Fontos, hogy érezze a kamasz, hogy van a dühének helye, elfogadják, megértik és segítenek neki megtanulni megfogalmazni, kimondani, kezelni az érzéseit. 

Ha ez otthon van, akkor nem kifelé viszi, nem másra, vagy másba forgatja bele a kamasz ebbéli dinamikáit. 

Ezért tartom fontosnak, hogy ezeket a nehéz helyzeteket a szülő elbírja, felismerje és minél gyakrabban kezelni is tudja. Ez akkor megy – ahogyan a beszélgetés elején is volt róla szó -, ha a szülő jól van. Ha ő többé-kevésbé rendben van magával, elbírja a gyermek érzelmi hullámait is, tudja őt támogatni úgy, hogy a gyermek meghallja a szülő szavát és végig is gondolja a kamasz azt, amit hall. Hogy legyen lehetőség valódi, őszinte és nyitott beszélgetésekre, kapcsolat kialakítására egymással.

Ez a törekvés, lehetőséget ad a kamasznak, hogy otthon vezesse le a benne zajló történéseket. Eredményeképpen a külvilágban is meg tudja állni majd a helyét: el meri mondani amit gondol úgy, hogy az vállalható legyen. 

Ajtócsapkodás helyett miért nem mondják el, hogy miért dühösek?

Mert sokszor ők sem tudják.. Abban a pillanatban legalábbis. 

Gondoljunk bele: felnőttként nekünk is picit el kell távolodni a dühtől, a sok és heves érzéstől, érdemes lecsillapodni, hogy gondolkodni tudjunk, hogy megpróbáljuk megfogalmazni, mi is a bajunk tulajdonképpen az adott, számunkra nehéz helyzetben.

A kamaszokkal sincs ez másként.

Erre a saját életemből hozok egy példát: a 16 éves lányommal is volt korábban, hogy a szobájának ajtaját becsapta előttem, mert dühös volt valami miatt, majd leült mögé. Nem akartam magára hagyni teljesen, és mivel jobb nem jutott eszembe, hát leültem az ajtó elé, kívülről. 

És csendben vártam. 

Egyszer bedugtam egy cetlit az ajtó alatt, hogy megkérdezzem: „Mit tehetek érted most? „

’’Semmit.”-jött a válasz, szavakkal.

Így kommunikáltunk sokszor ilyen helyzetekben. Az ajtó alatt bedugdosott cetliken. Vagy hosszú csendekkel. Mikor mire volt szükség. 

Mit üzen ez egy gyermeknek, egy kamasznak, ha ilyen helyzetben adnak neki időt és teret, hogy megnyugodjon? 

Hogy lehet dühös. Hogy lehetnek érzései, amitől ő még szerethető, nem hagyják magára, ha nem úgy viselkedik, ahogyan „kell”. Ezek azok a kapcsolódások, amikor megéli egy kamasz, hogy a szülője nem kijavítani, kioktatni akarja, hanem csak vele lenni. Akkor is, ha csak csöndben ül. 

S majd ha az érzelmek csillapodtak, lesz lehetőség –sőt: fontos és szükséges is - megbeszélni, átbeszélni a történteket, kinek mire van/lett volna szüksége, ki mit és hogyan szeretne a jövőben. Így sajátíja el a kamasz azt a fajta kommunikációs stílust, módszert, mellyel képviselni tudja magát a világban.

Munkám során ebbéli kapcsolódások kialakításában vagyok elkötelezett, ebben számíthatnak a támogatásomra a hozzám fordulók.

Szeretnél konzultációra jelentkezni Edithez? Kattints ide és máris foglalhatsz időpontot hozzá.